Egy mókuska szorgoskodik. Pofazacskójában magvakkal kúszik fel Zirgó, a fiatal jegenyefenyő törzsén. A magvakat egy kis odúba köpi. Amint a pici üreg megtelt, a nyílásán nedves hártya jelenik meg, amit a szél egy pillanat alatt kiszárít; a lyuk bezárul, bent a magvak várják sorsukat. Diónyi agyával felfogni nem képes, miért történik mindez, de hálás, amikor a gyökereknél egy gomba fonala gyöngéden körétekeredik és a fülébe hatol - lehunyt szemmel, szuszogva élvezi, ahogy apró testét a szeretet hullámai járják át. Utána boldogan szalad haza odvába a kölykeihez.

Zirgó egy tisztás közepén áll - ritka ez manapság, mikor a föld minden szegletét sűrű erdő borítja, otthont adva állatok milliárdjainak. Az öreg fák, akik egykor itt álltak, éveken át nem szórtak magokat, s így most egyedül van egy letisztult kör közepén, büszkén, épp úgy, mint egy kilövésre kész rakéta az indítóplatformján. És most gondolataiban is egyedül. Elzárta tudatát a többiektől, egyedül Szelde, tölgy barátja üzeneteit fogadja a földalatti gombafonalak sűrű rendszerén át.

- Ó, Barátom! Ha lenne szívem, most megszakadna - szólt Szelde, s egy érzetet küldött Zirgó felé, olyat, mint amilyen a rég kihalt emberek között egy baráti kézszorítás volt.

- Kinek mesélek majd az embergyerekekről, akik felmásztak az ágaimra? - folytatta - Ki lesz kíváncsi egy ilyen öreg görcs locsogására?

- Meséld el gyerekeid ezreinek! - mondta Zirgó, s egy olyan jelet küldött, mint egy mosoly - Ők meg tovább a többieknek. Tudniuk kell, mi volt azelőtt, de azt is milyen volt. Az apróságokat. Talán ez még fontosabb. A múlt nem csak száraz tények tárháza. Ugye?

- Így bizony - nyugtázta Szelde.

- Milyen lenne a sorsunk a gyökereink nélkül? - tűnődött el Zirgó.

- De hiszen te hamarosan elveszíted a gyökereidet - sóhajtotta szomorúan Szelde.

Zirgó egy darabig nem szólt semmit.

- Valójában sohasem - egy ölelés-érzetet küldött barátjának és kilépett. Meditált.

Szellőszem, a Nyírfák Tanácsának látója sosem pihen. Most futtatott le egy funkciótesztet a mézgombatelepeken; ezek a biolumineszcens lények lézerfényt bocsájtanak ki, ezzel fognak kommunikálni. Elégedetten nyugtázta, hogy megfelelő a jel/zaj arány. Végrehajtott egy rutinellenőrzést a skarabeuszoknál, akik a varázsgomba-nedvet szeretik, de dolgozni annyira nem, hogy elég gyorsan gyűjtögetik-e a kis galacsinokat Zirgó több ezer odvába. Már majdnem 100%-on állt a szállítókapacitás. Víz volt Zirgó testében, magvak százezrei és szerves trágya, amivel fertilizálja majd az új Földet - ez lesz a kulcs, hogy már ne csak egybolygós civilizáció legyenek. Az Erdő tanult a múlt hibáiból - átmentik magukat máshová; ha itt történik egy kataklizma, lesz majd valaki, aki továbbviszi a fényt. Megnyugtatta ez a gondolat.

Most mégis aggódott. Rengeteg probléma volt a küldetés előkészítésével, de a Tanács tanácsa ellenére mégsem odázta volna el a startot jövő nyárra - Zirgó készen állt! Olyan elszánást, bátorságot még senkin sem érzett, mint a fiatal jegenyén. Nagyon büszke volt rá!

Egész éjjel tesztelt és ellenőrzéseket végzett. Az ég felé meredő, hatalmas, összetett rovarszemen, amit hét nyárral ezelőtt kezdtek el tenyészteni, megcsillant a holdfény, s Szellőszem a csillagokat fürkészte általa. Tiszta volt az ég, minden nyugodt, csak ő maga nem. Megengedte magának, hogy szippantson gyökereivel kicsit a varázsgombák nedvéből, hátha tud aludni.

Nem tudott aludni.

- Minden rendszer készen áll - mondta be Harmatszál, a Nyírtanács vénje.

- „Izzik a galagonya!” - küldte a jelet Zirgó, amint begyújtotta a tőzeg- és gyantakeveréket törzse alján.

Már csak hajszálvékony ereken kapcsolódott a Földhöz, melyet most elhagy mindörökre. Szellőszem és a többiek, ha emberek lettek volna, visszafojtották volna a lélegzetüket.

- Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat… - számolt vissza Harmatszál.

- Isten veletek! - küldte a kom-ba Zirgó.

Fellángolt a tőzeg, gyökerek szakadtak és a levegőbe emelkedett. A rovarszemen át hosszan néztek utána a fák.

- Isten veled, Barátom! - susogta a távolban Szelde.

nevenincs utcák négyzetrácsába
írom a számokat;
tíz.. kilenc.. nyolc.. hét.. hat..

rád várok..
a lombok alatt
vízesés mossa össze az álmokat.

e nevesincs utcákra rótt
vargabetűidet,
úgy elolvasnám!

s a vakvéletlen navigál
arcod térképén,
s nem érted sem te, sem nem én.

A város kiüresedett,
mint egy elfelejtett melódia;
Most mi ketten vagyunk a dallam,
a ritmus, a parton elguruló borospohár.

Meztelen talpunk alatt a homok
verset ír, amit csak a tenger ért.
Kéz a kézben, bőr a bőrön,
lábaink valahol az idő szélén lebegnek.

A nap barnára csókolja vállunk,
s a víz halkan ránk borul,
mint egy régi filmben a végső jelenet,
ahol csak mi maradunk -
te, meg én, és egy messziről szóló dal.

Csak a szél kérdez,
csak a hullám válaszol.
A bíbor hullámok alatt
szerelemmé olvadunk.

Én vagyok az Unikornis,
rámkacsint a telihold is.
Végtelen a horizont;
Már vágtázunk, Dél!

Búcsúzzunk, Tél!
Szivárvány kél,
sok sörény-lobogó vagabond!

És szívünk nem fél!

Ő a Halhatatlan.
Oly' sok neve van,
És még több arca;

Néha ő a dallam
A régi rádióban,
S néha ő a bodza illata.

Vagy a jövő talapzata!

Néha csak egy árnyék,
Sőt, a puszta kék ég is néha:
Ő.

Vagy egy falevélen az erezet...

Bármi lehet:
Akár ismerős léptek
Elhaló zaja.

Vagy fakó, poros,
Sárga fényképek.

A messzi tengeri népek
Csak úgy hívják: Emlékezet...

Sotto il cielo grigio e scuro,
Aspetto il ritorno sicuro.
Le rondini volano via,
Portando con sé la mia allegria.

Le foglie gialle danzano lente,
Nel vento freddo, così pungente.
Ma io sogno il sole splendente,
E gli uccelli che tornano sorridente.

Oh, rondini, dove siete andate?
Quando tornerete dalle terre lontane?
Vi aspetto qui, nel mio piccolo mondo,
Con il cuore pieno di speranza profondo.